A két nap egy „beavatással” zárult, ami örök élmény maradt számomra. Abból gondoltam (ma már tudom), hogy valami változás ment végbe bennem, hogy családom igen furcsán nézett rám és kutyusom valami megmagyarázhatatlan okból nem rohant elém üdvözölni, hanem bebújt az étkező asztal alá érkezésemkor.
Gyakoroltam, tanultam, olvastam a kapcsolódó könyveket, és készültem a folytatásra. Egy év leforgása alatt végeztem el a kettes, majd a mesteri fokozatot, és végül tanárrá lettem. Faltam az ezoterikus könyveket, egy ideig, mert feltűnt, hogy mindenki egy kicsit másképp látja. Volt, hogy szinte 180 fokos ellentéttel találkoztam két könyv szerzőjétől ugyan abban a témában. Már éppen azon voltam, hogy könyveim tüzén főzök egy jó halászlét bográcsban, de meggondoltam. Hisz nem a könyv a „hibás”. Mindez kellet a felébredésemhez. Nem elég a lexikális ismeret, ha nem válik valódi tudássá. Tanfolyamokat tartottam, „kezeltem” ismerőseimet, barátaimat és a visszajelzések alapján működött a „rendszer”. Akár elégedett is lehettem volna, ám többet akartam tudni. Beiratkoztam egy természettudományi főiskolára. Széles, átfogó ismereteket ajánlottak. Fél év előadás, jegyzetelés, gyakorlatok, messziről jött „híres” előadók hallgatása gyenge szinkrontolmáccsal. Egyszer, az akkor 8 éves kislányom kért, had jöjjön el velem. Ha akarod, persze. A nap harmadik órájában megszólalt az addig elmélyülten rajzolgató, de azért fülelő gyermekem: - Apa, ez a férfi arról beszél, amit te tanítottál nekünk Reikin. – Ettől a naptól nem mentem többé. Nem tartottam magaménak. Az ismeret már meg volt, tapasztalássá, élménnyé, gyakorlattá kellett tennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése